Csillám és Zúzmara
Borongós decemberi nap volt. A vízimanók a Manókirály vízalatti kastélyában tébláboltak a Balaton közepén; kártyáztak, nádfonatot készítettek, vagy kémlelték a föntről beszűrődő fényeket. Az égen szürke hófelhők vonultak, bármelyik pillanatban eleredhetett a hó.
A tó népe nagyon szerette nézni a hópelyhek táncát: a hatágú kristályok méltóságteljesen szálltak a víz tükréig, majd átcsusszantak a fodrozódó felszínen, hogy a víz alatt újabb kavargásba kezdjenek, miközben kisugározzák magukból az elraktározódott fényt. Csillám, a Manókirály lánya ilyenkor kacagva úszott ki a halak közé, belekapaszkodott az öreg harcsa egyik uszonyába, és vígan nótázva száguldozott Badacsonytól Aligáig. A hópelyhek egy ideig még úszkáltak a keszegekkel, hogy végül szépen, lassan, méltóságteljesen elolvadjanak és eggyé váljanak az öreg tó vizével.
A Manókirály a dolgozószobájában ült. Hosszú, fehér szakállát csavargatta, és egyik lapot írta tele a másik után – végül mindet összegyűrte, és a szemetesbe hajította. Aggódott, nagyon aggódott. Vízi népe ugyan nem sejtette, de a felhők azért táboroztak olyan kitartóan a tó fölött, mert utasaik, a Fagykirály katonái üzenetet vártak tőle. Azt az üzenetet pedig sehogyan sem bírta megfogalmazni.
Volt ugyanis a Fagykirálynak egy legény fia, Zúzmara, aki nagyon szeretett a Balaton északi partján ücsörögni. Háta mögött a Balaton-felvidék dombjai, hegyei, balra a felkelő nap, jobbra a Kis-Balaton titokzatos lápvilága… Gyakran elcsatangolt hát apja rideg felhőkastélyából, hogy hideg leheletével jégcsipkét húzzon a nádasra, vagy jégcsillagokat dobáljon a Bozsai-öbölben a vízbe. Egy ilyen alkalommal csilingelő kacagásra lett figyelmes, ami a vízből jött. Zúzmara lehasalt a partra, és megpróbált bekukucskálni a víz alá. Semmi kétség, a nevetés onnan jött, és csodák csodája, nem bugyborékolva gurgulázott kifelé, hanem csengve áradt minden irányba. A víz felkavarodott, szétnyílt, és egy nagyon szép manólány hínárzöld haja bukkant a csodálkozó Zúzmara elé.
– Ki vagy te? – kérdezte Zúzmara megbabonázva.
– Ki lennék? – kacagott a lány, és elengedte a keszeget, amibe kapaszkodva megérkezett. – Te biztosan nem jártál még apám birodalmában, ha nem ismersz! Csillám vagyok, a vízimanók királyának a lánya!
Zúzmara olyan zavarban volt, hogy hirtelenjében válaszolni sem tudott.
– Nincs kedved átúsztatni Boglárra?
Zúzmara akkor is igent mondott volna, ha Csillám hínárláncot akar fűzni vele, vagy cigánykerekezve akar feljutni a Badacsony tetejére. Csillám megfújt egy szép, ezüstszínű sípot; egy percen belül kibukkant a vízből egy termetes csuka hosszú feje.
– Kedves szolgám! Vedd a hátadra a vendégemet, és repítsd át a túlpartra! – azzal belekapaszkodott a mellette várakozó keszeg vörös szárnyába, és már hasította is a vizet.
Zúzmara óvatosan a csuka hátára mászott, aki nagy sietve Csillám után eredt. A fagykirályfi érintése nyomán jégpáncél keletkezett a hal hátán, aki úszott, amilyen sebesen csak tudott, hogy minél előbb megszabaduljon jéghideg utasától. A túlparton letette Zúzmarát a hátáról, aztán tátogott egy sort Csillám felé fordulva, végül eltűnt a tóban.
– No, te nem leszel népszerű a hátasaim körében! – nevetett Csillám azzal az idegesítően gyönyörű kacagásával. – Majdnem megfagyasztottad szegényt! Már tudom is, ki vagy: a Fagykirály fia, ugye?
– Igen – felelte Zúzmara rekedten. – Ne haragudj, nem szándékosan csináltam!
Csillám csak nevetett, és a nádas szélére húzódott.
– Semmi baj, erről igazán nem tehetsz. Játsszunk inkább valamit! – Csillám énekelni kezdett. Hangjára a nád lágyan hajladozott; ahol felfelé ívelt a dallam, magasba nyúltak a nádbugák, ahol levegőt vett, óvatosan megrezzentek a nádszálak, ahol pedig lezárt egy ívet, meghajlottak a karcsú szárak.
Csillám befejezte az éneket.
– Most te jössz! Varázsolj valamit!
Zúzmara óvatosan a nádszálak közé lehelt, és olyan szép jégcsipkéket aggatott rájuk, hogy Csillám szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. A legmagasabb nádbuga tetejéről Zúzmara leemelt egy jég-nyakláncot, és Csillám nyakába akasztotta. A lánc abban a pillanatban sisteregve elolvadt. Csillám lehajtotta a fejét.
– Nagyon szép a te varázslatod, Fagykirályfi, de attól félek, nem nekem való a te világod. Azért, ha van kedved, máskor is gyere el játszani! – azzal Csillám a vízbe ugrott, és eltűnt. Zúzmara még látta a keszeg vörös szárnyát felbukkanni, de aztán csak a zöldhajú szépség hűlt helyét bámulta.
Ettől kezdve gyakran a tó mellé lopódzott. Nem mert Csillám közelébe menni, de ha látta, hogy a manólány arrafelé jár, jégvirágokat rajzolt a kövekre. Csillám szívét megmelegítették az ajándékok, és minden alkalommal hagyott a parton valamit; egy kecskeköröm alakú kagylót, egy szépen ívelt nádpálcát vagy egy hínárkoszorút.
Zúzmara boldogtalan volt. Szeretett volna Csillámmal lenni, elképzelte, hogy magához öleli – de tudta, hogy nem teheti, a manólány azonnal megfagyott volna. Zúzmara apja, a Fagykirály észrevette, hogy a fia csak sorvad, folyton búslakodik. Magához hívatta hát, és megkérdezte tőle:
– Mondd, édes fiam, mi bánt téged? Mi vette el a nyugalmadat, miért nem találsz enyhülést felhőszobádban?
Zúzmara beszámolt róla az édesapjának, hogyan ismerte meg Csillámot, és hogyan barátkoztak össze. Azt is elmesélte, miért nem mer a közelébe menni; hiába sóvárog az ölelése után, nem veheti a karjába, hiszen Csillám kezében mindig elolvadtak a jégvirágok…
A Fagykirály nem nézhette tétlenül, hogy Zúzmara emészti magát. Azt gondolta, majd csak megváltozik a lány, ha Zúzmara közelében lesz, ezért levelet írt a Manókirálynak.
Kedves Barátom, a Balatoni Vízimanók Királya! Mivel gyermekeink megszerették egymást, kérlek, add feleségül szépséges lányodat, Csillámot Zúzmara fiamhoz! Felhőpalotánkban úri bánásmódban lesz része, és halálom után fiam oldalán ő lesz a Fagybirodalom királynője! Ha nem adod, katonáimmal érte megyünk a téli napforduló után, ne késlekedj hát! Hírnökeim a hófelhőkben várják válaszodat. Üdvözlettel: a Fagykirály.
Mikor a levél megérkezett, a Manókirály magához rendelte a lányát. Alaposan kikérdezte Zúzmara felől. Csillám, bár nem szívesen tette, elmondta a királynak, hogy Zúzmara nagyon kedves, olykor-olykor valóban látják egymást a Balaton partján – de arról is beszámolt, hogy a királyfi leheletétől megfagy a víz, és a tőle kapott jégvirágok azonnal elolvadnak, ha a manólány hozzájuk ér. A Manókirály a szobájába küldte a lányát, majd papírt vett elő, és újra meg újra nekifogott a levélnek, ám sehogy sem tudta befejezni. Hogyan is mondhatna nemet egy vízimanó egy ekkora úrnak, aki egyetlen intésével megállásra kényszeríti a tó hullámait?
A katonák a felhőkben várakoztak, néha egy-egy rakoncátlan hópelyhet szabadon is engedtek; a manók izgatottan lesték, amint a kristályok átcsusszantak a víztükrön, és ragyogásukkal eloszlatták a téli félhomályt. A Manókirály csak írt, írt, és izzadt, míg végül elkészült a levél.
Mélyen tisztelt Fagykirály! Hatalmas megtiszteltetés nekem, hogy fiad számára az én leányomat választottad! Attól tartok, mégsem adhatom őt Zúzmarának, hiszen jéghideg érintésével megfagyasztaná a leányom testét-lelkét, a herceg pedig megégetné magát. Kérlek, tekints el szándékodtól! Tisztelettel: a Manókirály.
Miután lezárta a borítékot, egy barátrécére bízta, hogy vigye a felhők tetején várakozó katonákhoz. Azok, miután biztosak voltak a Manókirály beleegyezésében, mit sem sejtve szabadon engedték a hókristályokat, hogy terhük nélkül gyorsan hazarepülhessenek a felhőiken. A tó felett hózápor kavargott, a mederben a víz alatt táncoló hópelyhek ragyogása visszaverődött a hínárról, a halak testéről és a tófenékről is. Csillám kiúszott, de ezúttal nem tudott boldogan nyargalászni a tó széltében-hosszában; Zúzmarára gondolt, a fagykirályfi szomorú, hideg szemeire.
A hírnökök visszaszálltak a Felhőbirodalomba, és elvitték a levelet a Fagykirálynak. Ő türelmetlenül tépte fel a borítékot, és elolvasta a Manókirály üzenetét. Tüstént haragra gerjedt. Egy vízimanó képes volt nemet mondani neki, egy ekkora úrnak??? Hát jó, ha nem adja a lányát szépszerével, akkor majd elmegy érte a hadsereg!
A Felhőpalotában borongós napok járták. A katonák mind a hópelyhekkel foglalkoztak: kihegyezték csillogó ágaikat, és hatalmas felhőzsákokba töltötték őket. A Fagykirály komoran szemlélte a készülődést, számba vette a készleteket; hidegen csillogó szemében a bosszú öröme bujkált.
A Manókirály sejtette, hogy valami készül odafenn; hetek óta egyetlen órácskára sem sütött ki a nap, ugyanakkor egyetlen kóbor hópehely sem hullott a vízbe, hogy ragyogásával legalább egy időre enyhítse a nyomasztó sötétséget. A vízimanók kedvetlenül végezték a feladataikat, és fel-felpillantottak a sötét égboltra, de hiába: vészjósló árnyékokon kívül semmit sem láttak.
Csillám megpróbált Zúzmara nyomára bukkanni, de nem járt sikerrel; amióta az apja elküldte azt a bizonyos levelet, azóta a fiú nem mutatkozott. Nem hagyott jégvirágokat a parton, nem akasztott jégcsipke-füzéreket a nádasba… Csillám kezdett aggódni érte. Mi lehet a fagykirályfival?
Zúzmara még a szokásosnál is kedvetlenebb volt. Látta apja palotájában a háborús készülődést; belenézett, belenyúlt a felhőzsákokba, és közben az ujját felsebezte egy hókristály élével. Szomorú volt, hiszen tudhatta: miatta van ez az egész. Az édesapja segíteni akar neki, és ismerte annyira, hogy tudja: ha nem segíthet szépszerével, megpróbálja erővel. Zúzmara erre egy cseppet sem vágyott. Lement a tó mellé, a kedvenc hegyeinek lábánál üldögélt a parton; és vigyázott, hogy észrevétlen maradjon. Nem hagyott nyomokat maga után; nem lehelt a nádasba, nem szórta tele jégvirágokkal a partot. Sőt: ha véletlenül hozzáért a vízhez a lába és jéghártyát húzott a tó felszínére, gyorsan egy követ dobott oda, hogy összetörje.
A nappalok pedig egyre rövidültek. Közeledett a téli napforduló. A Manókirály nem szokott háborúzni, most is csak a védelemre gondolt; a mélyebb rétegekbe parancsolta a halakat, és hínárfonatokat készíttetett vízi népével a palota köré. A manók szótlanul fonták a hálókat, és riadtan fürkészték a borult eget.
Eljött az év legrövidebb napja. Hófelhők gyülekeztek a Balaton fölött; olyan sok, hogy még az emberek is csodálkozva kémlelték az eget: vajon mi szakad a fejükre ezekből a vastag szürke felhőkből?
A Fagykirály már előző nap ismertette a haditervet a katonáival. Egyszerre kellett kiüríteniük a zsákokat, míg ő fentről hatalmas szelet fog támasztani – így a vízbe csapódó jégcsillagok megrongálják majd a Manókirály palotáját, és biztos menedék híján a felszínre úsznak a vízimanók. Gyerekjáték lesz egy felhőbe emelni a királykisasszonyt, és elhajtani vele a Felhőpalotába.
A nap lebukott a horizonton. A Fagykirály csak erre várt: megfújta a sípját, és támadást indított. Szakadni kezdett a hó, áthatolhatatlan függöny borult a tó fölé. A manók csak addig örültek, míg az első kristályok át nem csusszantak a felszínen: ezek ugyanis nem a megszokott, szeretett, ragyogó fényt árasztó kristályok voltak, hanem kiélezett, fájdalmat okozó fegyverek! Szegény teremtések visítva menekültek a kristályok elől, de még így is vérző kézzel-lábbal kerestek valahol menedéket. Csillám nem törődött a vízbe csapódó éles kristályokkal: társait és szegény, vérben ázó hátasait igyekezett biztonságos helyre kísérni. Le, a tó fenekére, ott már talán nem lehet baj!
A Manókirály erre nem számított. Mikor látta, hogyan záporoznak a fájdalmat okozó hókristályok a vízbe, minden erejét összeszedte, és egy hatalmasat varázsolt. Beleadta a szeretetét, a félelmeit, a féltését – amit csak tudott, hogy biztosan sikerüljön. Intésére egy halványzöld fénysugár szaladt végig a felszínen, amitől minden megváltozott: a kristályok abban a pillanatban elolvadtak, amikor hozzáértek a Balaton vizéhez. Nem jártak ragyogó fénytáncot, nem őrizték meg hatszögű alakjukat többé: a víz azonnal magába olvasztotta őket.
Ám ugyanebben a pillanatban egy másik varázslat is történt. Zúzmara, aki most is a tó partján bujdokolt, látta apjának seregét a hófelhőkön megérkezni. Látta azt is, amikor eleredt a hó, és tudta, hogy a kristályok csak fájdalmat és sebeket hagynak maguk után. Lehasalt hát a tó partján, és akkorát fújt, amekkorát csak bírt. Leheletének nyomán jégpáncél keletkezett az egész tó felszínén; áthatolhatatlan, vastag páncél, ami megóvta a vízi népet minden sérüléstől. Ilyen még eddig sosem történt: egyetlen éjszaka alatt az egész Balaton befagyott!
A Fagykirály katonái észrevették, hogy a kihegyezett hócsillagok a jég tetején rekednek; így aztán kedvetlenül és dolguk végezetlenül visszaindultak a Felhőbirodalomba. A Fagykirály visszavonulót fújt. Zúzmara ijedten kémlelt a jég alá – csak vérző halakat és menekülő manókat látott. A szemével Csillámot kereste; végül észrevette, hogy a manólány egyenesen felé úszik. Csillám szemében könnyek ültek; Zúzmara még sosem látta, hogy a manók könnyei nem keverednek el a vízzel, hanem leperegnek a meder aljára, és igazgyönggyé válnak. Csillám a jégpáncélhoz úszott, és a kezét kinyújtotta Zúzmara felé. A fagykirályfi tétován a jégre tapadó kis kéz fölé helyezte saját tenyerét, és ekkor…
Hatalmas robajt hallottak a tó lakói. Rianás szalad végig a jégen Révfülöptől Balatonboglárig; egyik végpontja Csillám és Zúzmara összetapadó tenyere volt. A másik oldalon egy szürke füstóriás állt; ahol a botját a jégbe szúrta, véget ért a repedés. Az állatok, a manók, de még a Fagykirály hátramaradt katonái is félelemmel tekintettek rá; ő volt a nagy öreg, a tó őrzője, aki minden száz évben csak egyszer öltött testet. Füstszeme a fiatalokra tapadt.
– Manókirály leánya! Fagykirály fia! – mennydörögte. – Bebizonyítottátok, hogy a szívetekben nem lakik gonoszság. Legyen hát a jutalmatok az, amit megérdemeltetek: szeressétek egymást félelem nélkül! – azzal a füst szétoszlott. Zúzmara és Csillám csodálkozva nézett egymásra. Összetapadó tenyerük között elolvadt a jég, ám az érintés nem okozott többé fájdalmat egyikük számára sem; Zúzmara nem érezte a perzselő melegséget, Csillám nem érezte a dermesztő fagyot. Boldogan omlottak egymás karjába.
A következő napok szorgos munkával teltek. A vízimanók rendbe hozták a király palotáját. A halak sebei gyorsan gyógyultak, a manók testéről is eltűntek a hegek. A Fagykirály hófelhőket küldött, amikből békésen szitáltak alá a csillogó hópelyhek. Néhol megültek a jégen, másutt, ahol nem volt jég, azonnal a vízbe olvadtak. Mivel nem ragyogtak többé a víz alatt, a félhomályban álmosan úszkált a tó népe. A Manókirály mindent elrendezett; amikor a tennivalók végére ért, bevackolódott a szobájába. Ettől fogva a hideg idő beálltával a halak is, a manók is minden évben téli álomra hajtják a fejüket; csak a Fagykirály katonái őrzik a Balaton békéjét.
Mechler Anna
Megjelent a SiópArt 2019/2. számában