Egy plébános mindig aprólékos gonddal készítette elő a plébániája szabadtéri ünnepségeit. Különösen nagy gondot fordított az úrnapi körmenet szervezésére. Azt akarta, hogy az ünnep igazi esemény legyen az egész vidék számára.
Az ünnep előtt három hónappal kinevezett egy szervezőbizottságot és összehívta a munkacsoportokat is. Mindenkinek jutott feladat. Az ünnepnapon az egész falu lázasan sürgött – forgott.
Pontban fél tizenegykor elindult a körmenet.
Ott voltak a ministránsok a gyertyatartókkal, a kisfiúk a színes jelmezekben, a fehér ruhás kislányok a rózsaszirmos kosarakkal, a sportegyesület ifjai a kék – sárga mezekben, a hitbuzgalmi egyesületek a felpántlikázott, színes lobogókkal, a gyerekek az oratóriumból, a falu népe és még a helyi tűzoltózenekar is.
Szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak!
Mikor a zenekar rákezdett az ünnepélyes himnuszra, a templom főkapujában megjelent az aranyozott brokáttal bevont, fehér – rózsaszín boltozatú baldachin, amelyet négy izmos fiú vitt a vállán.
A baldachin alatt vonult a plébános legszebb palástjában, kezében a drágakövekkel kirakott, súlyos, arany szentségtartóval.
Egyszer csak rémült arccal odafurakodott mellé a káplán és odasúgta:
– Plébános úr! A szentségtartóban nincsen ostya!
A plébános idegesen válaszolt:
– Nem látod, mennyi dolgom van? Nem foglalkozhatok még a részletekkel is!
———————————————————-
Mindennapi teendőinkben hol van helye Istennek? Központi helyen van, vagy egy részletkérdés? Mennyire figyelünk oda, hogy ott is legyen a mindennapjaikban, a „szentségtartóban”?
Legyen ő a középpontban, és ne csak részletkérdés legyen az életünkben!
Martinek Zsolt atyától
