Egy embernek négy fia volt. Meg akarta tanítani nekik, hogy ne ítéljék meg azonnal a dolgokat. Ezért aztán mindegyiküket elküldte egy utazásra, hogy megfigyeljenek egy messzi helyen ültetett fát. Egyesével mentek, három – három hónap különbséggel. A fiúk mindent úgy tettek, ahogy az apjuk kérte tőlük.
Mikor az utolsó fiú is hazajött, az apa összehívta őket. Azt kérte mondják el mit láttak.
Az első azt mondta, hogy a fa halott volt és csúnya.
A második azonban azt mondta, hogy a fát zöld rügyek borították, tele az élet ígéretével.
A harmadik fiú is mást mondott: a fát virágok díszítették, s olyan finoman illatoztak és olyan szépek voltak, hogy ő még nem is látott ennél gyönyörűbbet a világon.
Az utolsó fiú ismét csak másról számolt be. Azt mondta, hogy a fa tele volt gyümölccsel és élettel.
Az ember elmagyarázta, hogy mindannyiuk válasza helyes volt, mert mindannyian a fa életének csak egy kis szakaszát láthatták.
Elmondta, hogy nem lehet egyetlen részlet alapján megítélni egy fát, vagy egy embert. Az ő lényegüket, az életükből áradó vidámságot és szeretetet csak a végén lehet mérlegelni, az összes évszak eltelte után.
—————————————————————-
Sokszor türelmetlenek vagyunk gyermekeink élete, de még a saját életünkkel szemben is. Azonnal akarunk eredményt, azonnal akarunk mindent. Ha kudarc ér bennünket, akkor azt hisszük, hogy az egész életünk egy kudarc. Pedig lehet, hogy csak éppen tél van, és a fánk éppen halottnak látszik. De utána jön a tavasz, az újra kezdés lehetősége. Életünket is majd csak a végén, az egészet átlátva fogjuk tudni értékelni. Addig is gondoljunk arra, hogy életünkben mindig van tél, de utána van tavasz, nyár és ősz is.
Martinek Zsolt atyától
