Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely mag az útszélre esett. Jöttek a madarak, és fölcsipegették. Más mag köves talajra esett, ahol nem volt elég föld a számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyre a földbe. Amikor azonban felkelt a nap, megperzselődött, és elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más tövisek közé esett, és amikor a tövisek felnőttek, elfojtották. A többi pedig jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik meg harmincszorosat. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”
Elmélkedés
Nem olyan rég hallhattuk a gondviselésről szóló evangéliumot: nézzétek az ég madarait, a mező liliomait! Ahogy róluk is gondoskodik az Isten, hogy ne gondoskodna rólunk is, emberekről. A magvetőről szóló példabeszéd egyértelmű tanítást ad, hogy mennyire fontos az a környezet, amelyben ki tud bontakozni az emberi élet. Nem mindegy egy embernek sem, hogy milyen körülmények veszik körbe az életét, ahogy egy magnak sem mindegy, hogy milyen földbe ültetik el. Ismerős a mondás is: ki mint vet, úgy is arat! Az Isten mindannyiunknak felkínálja a jó földet, hiszen mindaz, amit alkot, az jó. A mi felelősségünk, hogy hogyan tud az a mag fejlődni, s ehhez bizony az is hozzá tartozik, hogy oda kell figyelnünk a földre, azt is táplálni, szántani, locsolni… a bő termés reményében. Sőt, olykor az is hozzá tartozik, hogy az elvetett magot át kell ültetni. Rendkívüli eset ez, de mindannyiunk életében előfordul. Amikor szakítani kell valami rosszal, elhagyni a bűnt, kiszakadni abból a negatívból, ami semmilyen lehetőséget nem ad már a fejlődéshez. A jó föld mindig adott, rajtunk múlik, hogy ragaszkodunk-e hozzá, vagy beérjük valami mással, ami kiszolgáltatottá, esetleg vesztessé tud tenni.
Ima
Istenünk! Te mindig gondoskodni akarsz gyermekeidről. Köszönjük, hogy mindent nekünk adtál, s hogy lehetőséget adtál azt szabadon használnunk! Add, hogy bölcsen tudjuk kamatoztatni talentumainkat, hogy életünk bő termést hozzon, s az örök életet adja majd egyszer mindannyiunknak! Ámen.
Zuró József atya
